Az éjszaka hűvős szellője süvít be a bukóra nyitott ablakon. A hátamra fordulok, hogy a körém tekeredett takaró alól bámuljak fel a plafonra. Halvány derengést ad Jessie szobájában a mennyezeten díszelgő csillagok. Azok a csillagok egy éve vannak felragasztva. Egy éve rakta fel Jeff, Jessie
édesapja őket nekem. Hogy a csillagok még a legsötétebb éjszakáimon is világítsanak. Ugyanilyen fluoreszkáló égitestek őrzik álmomat May néni lakásában lévő szobámban. Bár tény és való, igen keveset tartózkodom nagynénémmel Manhattani lakhelyén, hát még kevesebbet is alszom ott. Inkább az Evans család hajlékában fekszem éberen éjjelenként a legjobb barátnőm mellett, mint hogy egyedül találjanak meg a démonjaim. Azt nem már bírnám elviselni! Egy éve gyötörnek és kezdenek győzedelmeskedni felettem...
A takaró alatt egyre fullasztóbb a meleg, így óvatosan kikászálódom Jessica ágyából, ügyelve arra, hogy ne ébresszem fel az édesen szuszogó lányt, aki ezután a hasára fordulva és az ágy nagyját elfoglalva durmol tovább. Halkan az ablakhoz lépdelek, majd kinyitom, hogy az éjszaki szél arcon csapjon. Azonnal dideregni kezdek, de lelkemnek ez kell, a csontig hatoló hideg. Nagyot lélegzek, érzem ahogy a tüdőmet feltölti a fagyos levegő, de nekem több kell. Több kell, hogy megszabadítsanak béklyóimtól. Senkid sincs már, mindenkit elveszítettél, nincs aki szeressen. Szemembe könnyek gyűlnek. A halál körül leng. Egyre szaporábban, inkább már zihálva szívom magamba az életet jelentő oxigént. A családod már nincs többé. Ennyi. A könnycseppek végig folynak az arcomon, majd az ablakpárkányon végzik. A családom már nincs többé...
Kihajolok az ablakon, majd valahogy felügyeskedem magam a tetőre. Rutinosan átmászok a háztető laposabb részére. Hát igen, nem ez az első alkalom, hogy a csillagos ég alatt sírom ki a bánatom. Összekuporodva fekszem le a cserepekre és karjaimat védelmezően magam köré fonom, ám a gondolataim ellen így sincs menekvésem. Veszteségem összefacsarja szívem. A magány cellájában már egy éve raboskodom és nem tudom mikor szabadulok ki. Egy biztos, egyedül nem fog menni.
Két erős kar emel fel, mire ijedt sikoly hagyja el ajkaim. A szemeimet fedő könnyfátyolon keresztül egy rég nem látott zöld szempárral találkozik tekintetem.
- Carly te jó ég! Mi a fenét keresel fent a tetőn?! - dörren rám nagy hanggal Jax. Összerezzenek, majd még bánatosabban zokogva bújok Jackson Evans karjaiba.
- Nehm meheegy! - suttogom keservesen. Szavaim összefolynak a zaklatottságtól, ő viszont mégis megérti, mintha tudná mi jár a fejemben.
Óvatosan leül a tetőcserepekre és ölébe húz. Ránk terít egy vastag plédet és elkezd ringatni, mint egy kisbabát. Vacogva ölelem át, hideg orcámat nyakához nyomom, mire felszisszen. - Carly, tudod te mennyire hideg van?!
Nem válaszolok, egyetlen szó sem jön nyelvemre, mintha a testemmel együtt az elmém is átfagyott volna, csak a testéből áramló melegre tudok koncentrálni. Nem is vettem észre mennyire didergek, míg nem jött utánam.
Az időérzékem mindig is pocsék volt, de mire sírásom szipogássá szelídült, már hajnalodni kezdett. Szép kilátás nyílt a hegyek mögül előbukkanó Napra. Mindig is szerettem volna egy napfelkeltét megnézni Jax-el, egy ilyesmi romantikus pillanatot átélni vele, hagyni hogy a hajamat simogassa, összerezdülni, amint fülembe mély és rekedtes hangján nyugtató szavakat suttog. De a nagy Jackson Evans, a suli királya, a fiú kosárcsapat kapitánya, szinte minden lány álma (többek között az enyém is) nem gondol rám másként, mint a húga árva legjobb barátnője, aki néha éjszakánkét felszökik a tetőre, hogy a csillagok látványa nyugtassa meg. Már ha sikerül. Rendszerint nem...
